• Mustármag
  • Mustármag
  • Mustármag
  
 
Tábori élménybeszámolók, tanuságtételek
2001

Fenn a hegyen

Szeptember 7-én, pénteken úgy döntöttünk, hogy mielőtt hazamennénk, elmegyünk az ezeréves határra. Felfele az út könnyű volt, mivel mikrobusszal mentünk fel egészen a megye határáig, ahol véget ért az aszfaltút is. Innen gyalog kapaszkodtunk felfelé. Útközben levettük az esőkabátokat és a melegebb holmit, hiszen a mozgástól kimelegedtünk. Az erdőből kiérve egy füves térségre bukkantunk ki. Nem látszódott, hogy mi is akar lenni, egy hegycsúcs, gerinc, vagy csak egy mező, mivel a felhő egyre jobban leszállt ránk, alig lehetett 20 méterre előrelátni. Egymás után mentünk, csendben, Laci szólt, hogy csendesedjünk el. Furcsa volt az egész, hiszen eddig még soha nem jártam felhőben, csend volt, sejtelmes gomolygás. Laci biztatott minket, hogyha felérünk, akkor majd fogunk látni valamit, mivel a délutáni órákban a szél szétfújja a felhőket. Egyelőre nem úgy nézett ki.
Úgy nézett ki, hogy felértünk a legmagasabb pontra. Megálltunk és szétnéztünk, de nem sok látnivaló volt, csupán a tejszerű felhő körülöttünk. És ekkor feltámadt a szél, és látszott, hogy a felhő gomolyogni kezd. Aztán hirtelen felszakadt és látni lehetett a távoli hegyeket, völgyeket. Csodálatos volt. Mindenünnen felhőfoszlányok szálltak fel az erdőkből, mintha a föld szuszogna, lélegzene. És hirtelen újra beburkolt minket a felhő, majd újra felszakadt, újabb és újabb csodálatos tájakat tárva elénk. Még magasabbra mentünk, hiszen csak ekkor látszott, hogy még lehet felfelé menni. Kissé távolabb mentem a többiektől és benéztem a völgybe. A fenyők egészen apróknak látszódtak, néhol sötétzöldek, máshol egészen világosak. A nap is belopott néhány sugarat a fák közé, érdekes megvilágításokat hozva így létre. A távolban egy kis faház látszott, az egyetlen emberre utaló nyom, amíg csak a szem ellátott.
A felhő egyre jobban beburkolta a hegyet, úgy nézett ki, hogy aznapra több látnivalót nem ad nekünk. Tovább haladtunk a gerincen, megkerülve az előbb leírt völgyet. Ekkor Laci azt tanácsolta, hogy egymástól elmaradva próbáljunk meg egy óra hosszat csendben maradni. Magamra maradva csak néztem a felhő játékát, az előbukkanó és újra eltűnő fákat, hegyeket és „hallgattam” a csendet. Közben egyre jobban eleredt az eső és hideg lett. Ezért Laci lefújta az egyórás csendet és tovább mentünk, hiszen már egyre jobban kezdtünk elázni.
Ekkor kezdtem megérteni, hogy a Szentírásban is miért a hegy az Istennel való találkozás helye. Fent a hegyen, távol mindentől, a világ zajától, annak minden problémájától, ahol a csendben Isten szól hozzánk, ha engedjük hallatni szavát, ahol a látványban Ő lép elénk, ha nem űzzük el szántszándékkal. És a gomolygó, titokzatos felhő, ami beborítja a hegyeket, mintha Isten titokzatosságát tükrözné, aki beburkol magába, de megfogni nem tudjuk, aki ott van velünk, de nem láthatjuk, de tudjuk, érezzük, hisszük, hogy szeret és mindig szeretni fog.

(Portik Botond)

„Álmodjon a szívünk Róla(d)”

Nem tudom, hogy mit is lehetni írni, hogy visszaadjam mindazt, ami ott volt, amiket átéltem a paringi „kiránduláson”…
Amikor elindultunk, nem is gondoltuk, hogy ennyire vallásos lesz az egész alapja, de én személy szerint nem bántam meg, bár az elején kicsit nehéz volt beleszokni a természetbe abból a világból, ahonnan érkeztünk (tele zajjal, fénnyel, emberekkel).
Egy ideig zúgolódtunk, míg meg nem szoktuk a „vad” életet. De aztán, mikor felértünk a Kegyelmek tavához, a zöld tóhoz, az 1000 éves magyar határhoz, az a látvány, amit ott láttunk, meg a színháború… azt mondtuk, ezért megérte minden szenvedés.
Hogy mi tetszett a legjobban? Hát, személy szerint a hegyek a tavakkal és a hozzá vezető út volt a legszebb, és igazából az egész kirándulás. Amikor hajnalban, a sötétben mentünk, aprónak és gyengének éreztem magam. Csak mentem a sötétben, bár az utat sem igazán láttam, és tudtam, hogy az erdőben vadak is (többek között medvék) vannak. De mindez nem tudott érdekelni, mert nem érdekelt akkor, hogy mi lesz velem. Csak Istenre tudtam gondolni, és nagyon jól esett az a nyugalom, akkor ott… De az egészből nem csak a látvány maradt meg. Az emberek, akikkel együtt voltunk, a marosvásárhelyiek, nagyon sokat jelentett, hogy ott voltak velünk.
Én rengeteget tanultam tőlük, meg a mi csoportunkból is egyaránt. Rájöttem, hogy mindegy, hogy hogy szeretjük Istent, a lényeg, hogy szeressük a magunk módján és hogy számomra az igazi ima nem az, hogy morzsolgatjuk a rózsafüzért, vagy elhadarunk egy imát, amire oda sem figyelünk. A lényeg, hogy szeressük Istent; és ez a szeretet az ima, amiket nem tudunk szavakba önteni.
Szóval, az egész kirándulás nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Úgy belsőleg (Istent értem ez alatt), mint látvány szempontjából (habár az idő nem tartott mindig velünk, sokat áztunk–fáztunk). Örülök, hogy megismerhettem a marosvásárhelyieket is.
De erről nem tudok csak úgy írni, bár kavarognak bennem az emlékek, de hogy mit is akartam ide írni, mit akartam mondani, csak akkor érezhetné valaki, ha ott lehetett volna, mert azt leírni nem lehet.

(Péter Emese)
Soha nem voltam még ilyen gyönyörű helyen. Nem akartam menni… és valami vitt. Most úgy érzem, hogy visszataláltam Istenhez. Mert el voltam veszve…
Annyira meghatott a táj, hogy magamban csak motyogtam Istennek. Hálaima volt. Olyan jó a hegyekben lenni. Jólesik a csend, a békesség. Harmónia van a természetben. Ott fenn megtaláltam a békémet. És az itteni lenti emberek nem tudták megérteni. Teljesen új élmény ez számomra. Ilyenben nem volt részem még. Örvendek.
Szeretném, hogy kitartana az erő, amit ott gyűjtöttem, addig, amíg egy másikra nyílik alkalom. Mert szükségem van, hogy erőt gyűjtsek. És a hegyek megadják. Én nem tudtam, hogy Isten ilyen jó hozzám. Pedig én… És az a legjobb, hogy ahányszor misén vagyok és énekelek, a hegyek megjelennek; a Kegyelmek tava és most tudnám dicsőíteni az Urat a tófal előtt, hogy zengjen az egész Paring.
Most érzem, hogy szeret az Úr engem.

(Lázár Hajnalka)


Személyes beszámoló a paringi kirándulásról

Hát őszintén szólva, nagyon tetszett az egész kirándulás, és még az esőnek is megvolt a maga szépsége, attól eltekintve, hogy teljesen eláztunk. Úgy érzem, hogy e tábor alkalmával közelebb kerültem az Istenhez, és hitben is erősödtem. Nagyon jó volt, hogy megismerhettem a Vásárhelyiekkel. Ha még lesz ilyen tábor, és csak rajtam fog múlni, akkor elmegyek. És még egyszer nagyon köszönünk mindent.

(Csata István)


Nekem a keddi nap tetszett a legjobban, mert akkor voltunk túrázni. Mikor vasárnap megérkeztünk a hegyre, én mind csak arra gondoltam, hogy milyen szép helyekre fogunk túrázni, s mind azt vártam, hogy már menjünk. És elérkezett kedd, mikor is éjjel 4 órakor elindultunk túrázni. Egy kicsit álmos és morcos voltam, hogy ilyen korán indulunk. Később egyre jobban éreztem magam, mert szép helyeken mentünk át.
Útközben átmentünk egy gyönyörű patakon, ami olyan volt, mint a filmeken. Mikor felértünk a tetőre, hideg volt, de dél felé kisütött a nap és kezdett felmelegedni az idő. Elértünk valami kőfolyáshoz, ahol Laci, a vezetőnk azt mondta, hogy nézzük a kőfolyást, de senki nem tudta, hogy melyik kőfolyást kell nézni, mert volt vagy 8 kőfolyás. Mindenki a kőfolyást nézte, s egyszer Laci azt mondta, hogy forduljunk hátra. Mikor hátrafordultunk, ott volt előttünk az első tó. Ez a jelenet nagyon tetszett. Mindenki megcsodálta a tavat, mert nagyon szép volt.

(Lázár Zsuzsánna)

"Legyetek éberek és állhatatosak a könyörgésben és a hálaadásban"

Sötét hajnal.
Még soha életemben nem volt ilyen szép élményben részem, mint amikor azon a keddi hűvös hajnalon felébresztettek. Nagyon szeretek kirándulni, ezért nem is kellett kétszer mondják, hogy „ébredj fel, Csilla”. Már azelőtti estén nagyon izgatottan feküdtem le, mert nagyon vártam a hajnalt, épp ezért jó volt, hogy korán lefeküdtünk, mert annál hamarább jött el a várva várt sötét hajnal. Mikor kijöttem a sátorból és az égre néztem, egyszerűen csodálkozás és öröm töltött el, ahogy láttam, milyen szép csillagos az ég és hogy milyen gyönyörűen, vakítóan sütött le a Hold a táborra. Tudtam, hogy ez a nap nem csak egy akármilyen kirándulás. Valahogy már az ébredéstől kezdve más volt. Elindultunk a sötét hajnal közepén és csak gyalogoltunk, gyalogoltunk. Egyre érdekesebbé vált az egész, főleg amikor már szinte értünk be az erdő sűrűjébe. Nagyon tetszett az ötlet, amit Laci mondott: „Testvérkék! Most szerre elindulunk és 20 m távolságot tartva egymás közt, csendben megyünk tovább.” Az elején húzódoztam kicsit ettől, mert az az igazság, hogy féltem az erdőben, főleg mikor nem láttam sem az előttem lévőt, sem az utánam lévőt, de bíztam és hittem abban, hogy nem fog semmi, egyszerűen nem történhet semmi, hisz tudtam, hogy az én drága jó Istenem majd vigyáz rám. Ahogy így egyedül ballagtam az erdő sűrűjében, kezdtem gondolkodni, hogy én most valójában miért is vagyok itt, hogyan kerültem ide, és hogy hogyan fogok innen hazamenni. Kértem a jó Istent, hogy óvjon meg minden bajtól és adjon erőt erre a hétre, hogy tisztább szívvel, lélekkel mehessek haza; s így fokozatosan egyre jobban kezdtem Istennel beszélgetni és egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy már nem vagyok egyedül. A nap is már megvilágította a fák csúcsait, de az erdőben még mindig sötét volt. Gyönyörű volt, mikor láttam az eget és a földet, hogy mekkora különbség van a kettő között. Fent világosság, lent még mindig sötétség. Jó volt ez a 15–20 perc, azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor már közelebb éreztem Istent magamhoz. Egyre feljebb és magasabbra mentünk, s már csak azt vettük észre, hogy a növény egyre kevesebb. Mikor felértünk a csúcsra, (azt hiszem) Laci mondta, hogy most mindenki forduljon meg és nézze a kőfolyást, de ott annyiféle kőfolyás volt, hogy azt se tudtuk, melyiket kell nézni. „Na, most gyertek így hátrafele, gyertek, gyertek és most mindenki forduljon meg.” Mikor megfordultunk, egy nagy tó állt előttünk. Annyira gyönyörű és élettel teli volt, hogy mikor ránéztem, rendesen melegség töltött el, valahogy valami szépe érzés futott hosszan rajtam. Akkor vettem észre, akkor tudtam meg, figyeltem fel arra, hogy Isten mennyire is hatalmas, mennyi csodás, szép dolgokat teremtett az emberiségnek. Ahogy leültünk és kezdtünk énekelni közösen, olyan volt, mintha a tó is velünk együtt dicsőítette, magasztalta volna Istent.
A legszebb kirándulásban volt részem egész életem folyamán, és nagyon jól esett, hogy Istent ezáltal közelebbnek éreztem magamhoz. Itthon már az imádságaimra, a szentmisére is sokkal érdekeltebben, sokkal alázatosabban figyelek és érzem, Isten egész életemben velem lesz és az egész világgal. Nagyon szeretnék még ilyen kirándulásokon részt venni.

(Siklódi Csilla)


2003

Fáradhatatlan patakocska, hömpölyög, fehér fodrok, halk csobogás, éneklés, vigasztaló víz-szó. Egység, amint a moha tapad a sziklára és varázsolja azt puha-zöldé. Köveket nyaldosó kis hullámok, föléjük hajló görnyedt, de szilárd fenyők; óriási, döbbenetes fák, egyediek. Egység, mint a fenyő ölnyi gyökerei kapaszkodnak a kősziklás talajba, mely anyaian befogadja.
Minden csupa zöld-barna, szürke-barna, mégis fehér és áttetsző: hihetetlenül áradó szűziesség, tisztaság, önzetlenség.
Egyszerű hegyi patak
Egyszerű mohás sziklák
Egyszerű hatalmas fenyők
Érthetetlen alkotás! Felfoghatatlan csoda!
E szépségből fakadó nyugalom és béke Istent hordozza. Mi szükséges a rátaláláshoz? Szabad szív és kitárt karok. Elé helyezett ÉLET.
Istenben a lélek a patak tisztaságát, a fenyő szilárdságát, erejét és a szikla szépségét, szívét, szívósságát nyeri.

(György Imola)


Az Atya dicsőségében

Fáradtan lépkedtem a sziklákon. De nem fizikailag voltam elfáradva inkább lelkileg. Belefáradtam az Úr csodáiba. Lassan kezdtem úgy érezni, hogy nem vagyok méltó mindezt látni, hogy nagy ajándékot kaptam Tőle. Túl jó hozzám az Atya. Telve volt a szívem hálával. Tovább haladva egy szikla szélére érkeztem. Hirtelen belém fagyott a vér. Egy csodálatos tó “feküdt” a mélyben. Ez volt a Zöld Tó. Azt hittem egy pillanatra, hogy káprázik a szemem, de pár perc múlva rájöttem, hogy nem. Csak álltam és néztem. Nem tudtam másra gondolni csak Isten hatalmára, nagyságára. Telve voltam a tó szépségével. Éreztem, hogy már nem bírom szó nélkül, úgy hirtelen dicsőíteni kezdtem az Atyát, ahogy a tó is tette.
A szél szelíden ringatta a tó vizét, még a hullámok a szikla “lábát” mosták és így egyesülve szelíden, alázattal dicsőítették az Atyát. Rádöbbentem, hogy nem véletlenül teremtett meg engem az Úr, ezért az én feladatom az, hogy dicsőítsem mindenért.
Hála neked Mennyei Atyám, hogy részeseivé tettél a Te csodáidnak, a Te világodnak. Köszönöm, hogy most itt és (mindenhol) mindig dicsőíthetlek Téged.

(Fazakas Kati)


Bár nem úgy indultam el, hogy Jézust keressem, hanem csak egy jót kiránduljak, egy Őt kutató út lett belőle. Most a legszebb percekről kellene írnom, de annyi volt, hogy szinte lehetetlen.
Ez a „kirándulás” egy fordulópont is az életemben, mert ez az élmény segített, hogy a bennem levő forrás erőteljesebben törjön fel.
Az egyik legszebb élmény a Kegyelmek Tavánál volt. A táj szépségét fölösleges részleteznem, mert azt leírni kár, azt látni kell. A tóra meredő sziklafalak egy fenséges érzést keltenek. Szinte hallani lehet, amint mondják:
„Az Úr műve vagyunk. Az Ő keze által lettünk.” Milyen hatalom rejlik benne! Gyönyörű hely! Az ott eltöltött percek segítettek magasba szállni, hogy ki is vagyok én, honnan jövök és hová szeretnék elérni. Rájöttem, hogy egészen más terveim vannak, mint ezelőtt pár hónappal. Más értelmet kapott az élet bennem. Vágyat kaptam keresésre, a szeretetre és a tájban Jézus arcát, fenségét találtam meg.
Elgondolkoztatott, hogy menyire nyugodt és csendes az a hely, de ugyanakkor menyire szép; és ahhoz képest milyen zajos és füstös a város, „ez” a világ. Egyszerűen rondává tettük a világot. Abban élünk, amik vagyunk, amit teremtettünk.
Hazafelé a tábor felé csak Jézust és az Atya járt az eszembe. Nem is tudtam, hogy köszönjem meg mindazt, amit adott, amit megmutatott, mert valóban az az enyém is volt. Azt nekem is teremtette, az az én örökségem is.
S ez egy roppant nagy hálát váltott ki bennem, s hangosan kezdtem dicsőíteni Öt és fenségét.
A másik nagy élmény a sziklákon ülve a felhők bámulása volt. Tényleg ott fenn, úgy éreztem, hogy a felhőkben vagyok, vagy azokon is túl, oly közel Jézushoz, mint még soha. Csak hívni akartam Őt, semmi mást, csak vele lenni. S tényleg a felénk gomolygó „felhő” olyan volt, mintha Ő jönne. A fejünkön a harmat olyan volt, mintha keze helyét jelölte volna, mert Ő ott volt és megérintett minket, hisz végtelenül szeret.
S persze ott voltak az együtt töltött órák, mikor együtt adtunk Neki hálát, mikor egymásért imádkoztunk. Olyan jó érzés volt megismerni testvéreimet, akik mindenféle gátlás és visszahúzódottság nélkül képesek áldani az Urat. Olyan embereket megismerni, akiknek ugyanaz a céljuk, mint nekem, megtalálni, megismerni és szeretni Őt. S velük biztonságban érezhettem magam.
Áldott legyen az ÚR!

(Fazakas Éva)


Hol van Isten?

Ülök a Kegyelmek Tavának partján és nézelődök körbe-körbe.
A hegycsúcs vonzó, a sziklafal félelmetes, a tó vize gyönyörűen tükröz. Mindez szép, sőt mondhatnám fenséges. Esztétikailag tökéletes látvány. De érzem, hogy valami hiányzik belőle. Isten. A Teremtő Atya. De mégis mi köze Neki mindehhez? Ez az, amit én nem értek. Próbálok ezen elgondolkodni. Nem megy. Próbálok elaludni. Nem tudok. Utolsó reményként előveszem a Bibliámat és elkezdem olvasni a kedvenc zsoltáromat. A százharminckilencest. Nem jutok messze, mert az ötödik versben ott áll: „Minden oldalról körülveszel engem...”. Ledöbbenek. Csak állok és nem jön, hogy elhiggyem. Igen, Isten ott van a sziklában, a tóban, a fűben. S ezt ilyen direkt módon el is mondja nekem, nekünk.
Azt hiszem ez volt a tábor egyik kulcsmozzanata (a bűnbánat és gyónás mellet) számomra. Mert ezután már minden könnyebb volt. S akkor lehetett a természetet csodálni, és nem bámulni; az embereket szolgálni, és nem feladatot teljesíteni; a Szentháromsághoz imádkozni, és nem a saját hangodat hallatni.
Végezetül csak annyit, hogy hálás vagyok a Szentháromságnak azért a kegyelmi időért, amit a Testvérekkel tölthettem, keresve Jézus Krisztus újabb és újabb arcát.

(Nagy J. Attila)


A mai napon boldogan mondhatom, hogy a negyedik csodálatos napot töltöm egy páringi túrán. Ez a túra nemcsak a gyönyörű természetről, hanem az Úrról szól. A lelkivezetőnk, Papp László, végigvezetett a gyönyörű páringi hegyek főgerincén, felvitt a legmagasabb csúcsra és a természet csodás, isteni alkotásait mutatta meg. Itt ébresztett rá, hogy az, amit igazán keresek az Úrral való kapcsolatomban az a CSEND. Ma egy csendes időt töltök Istennel és az az érzés teljesedett ki bennem, a CSEND szükségessége. Az, hogy amikor az Úrral beszélek ne csak én kérjek vagy hálálkodjak, hanem hogy megtaláljam a csendet, ahol nem szaladnak a gondolataim, ahol már nincsenek gondok, gondolatok, zúgások, hanem én vagyok a Mindenhatóval csendben. A csobogó patak közepén egy kövön ülök és csendben vagyok. Csend van! De mégis a patak, mint eleven dicsőítés zúg folytonosan, dicséri az Urat, aki ilyen csodálatosnak teremtette.
A tábor kezdetén, bár tudtam, hogy baj van velem, de nem tudtam, hogy mi. Ma már tudom, hogy kerestem a nyugalmamat és Isten szavát, ami csak távol a világ zajától, az Úr közelségében találhattam meg. Köszönöm az Úrnak, hogy lelkivezetőnk, akiben az Úr hű szolgára lelt, vigyázott, hogy ne meddő beszéd legyen közöttünk, hogy gondolatban is az Úrhoz szóljunk és meglássuk nyitott szemmel és érző sz1vvel az Úr csodás műveit. Köszönöm, hogy itt távol a világ zajától megleltem a lelki csendet és békét, ahol már az Úr hozzám szólhat a nap bármelyik pillanatában.

(Berindea Beáta)


Magam részéről két rövid írást küldök. "Megengedem", hogy eldöntsétek, melyiket "publikáljátok". Azt is elfogadom, hogy: egyiket sem.
Látom a teremtésben Isten alkotását. A bércek szilárdan és folyamatos egységben kapcsolódnak egymáshoz. Együtt haladnak a csúcshoz. Hatalom, erő húzódik mögöttük. A Szó, amely fenntartja. Hiszek e hatalmasságban! Ezen felül nem egy felső érőt keresek. Egy kapcsolatról van szó! Isten arcát keresem. Együtt keressük az Ő arcát. A környezet: a csúcs csendje, a hegy fensége, a patak, erdő mozgalmassága, csak palló, amely Jézushoz vezet. Benne kap értelmet mind, ami fennáll.
Drága Jézus, Lényemnek az vagy, akit akar / a vágy, mely Tőled indulva / Beléd tér vissza. Ma így találkoztam Veled.

(Maki Júlia)


Sok szépséget rejtett bele a Teremtő minden alkotásába. Itt minden egy meg nem szűnő szépség, mely ajándékozza magát. Nekünk. Ezt kiteljesítik testvéreim, akik velem együtt Istent „Lélekben és Igazságban" dicsérik. Egyazon Alkotó tökéletes kezében formáltattunk. Belső hordozói vagyunk ennek a szépségnek. A testvéreim imáiban, az Atyával töltött idő élményeinek megosztásában előre jelenik ez az Istentől való vonás. Éppen olyan csodálatos és olyan mély, amit nyújtanak, mint a tőlünk két katlanon túli Zöld tó. Folyton arra törekszünk, hogy Istenben maradjunk, szeretetében legyünk. Így könnyebben felszínre jön bennünk a szépség. Ezt az „együtt szépet" látva, magam részére azt idézem: "Ne csodálkozz, hogy azt mondom, újjá kell születned."

(Maki Júlia)


Kedves Testvér!

Nem áll szándékomban az 50. páringi tábor eseményeit, élményeit sorra bemutatni. Meggyőződésem szerint senki sem távozott onnan anélkül, hogy Isten valamilyen formában meg ne érintette volna. Nem is próbálom leírni a tájat. Talán ennyit fenséges, elgondolkoztató. Az Atya trónolt tavak, sziklák, felhők fölött. És én?! Ott lehettem.
„Alászállva” a táborhelyre igyekeztem nem csak a természetre, hanem testvéreimre is figyelni. Örömmel tapasztaltam, hogy menyire változatosak vagyunk s ennek ellenére csodálatos és elgondolkodtató volt az a bizonyos szerdai, éjszakába nyúló imalánc. Sikerült önmagamon túllépve testvéreimmel hálát adni és kérni is Istent jelenlétét életünkben.
A leírtakhoz talán a kulcsszó ez lenne: nyitni, látni és befogadni Isten ajándékait; hallani és cselekedni, ahogy azt Jézus tette és hagyni, hogy a Szentlélek eltöltsön.
Igyekeztem „felpakolva” térni vissza a „világba”. Hálás vagyok, hogy Isten jelen van az életemben akkor is ha nem figyelem, vagy nem veszem észre és pazarolja még rám is szeretetét.
Közhelynek beillő mondat következik: a szeretet csodákra képes.
Megjegyeztem magamnak, hogy Jézus engem is kiválasztott és követnem kell Őt cselekedeteimmel.

(Becze Jutka)


Hála Istennek, hogy megláthattam az Ő dicsőségét és köszönöm, hogy oly egyszerű és szelíd módon tárta fel előttem, hogy vegyek és „táplálkozzam” belőle mint ahogy az ő ígéretében Jézusról, az Ő személyéről mondja:
„A megroppant nádszálat nem töri össze és a kialvó mécsbelet nem oltja el”
Ezt akkor tette, amikor szívemet kitártam előtte és az Ő dicsőségéből elég volt egy morzsát is megtapasztalnom annak ellenére, hogy Ő állandóan árasztotta rám és sajnos nem voltam mindig kész, hogy befogadjam Őt. Emberi értelemmel nem lehet felfogni és nem lehet elmondani emberi szavakkal mindazt amit Ő nekünk készített és amit egy párperces vele való találkozás nyújt, de vágyódni lehet sőt kell a Vele való találkozásra, együttélésre amihez nem lehet semmit sem hasonlítani.

(Bândean Lóránd)


Számomra a tábor örök emlék marad, mivel most éreztem a legerőteljesebben Isten jelenlétét és közelségét.
Ezen a héten úgy látványban, mint lelkiekben gyarapodtam és betekintést nyertem Isten dicsőségébe, amely számomra egy (óriási) kegyelmi ajándék.
A gerinctúra alkalmával próbára tudtam tenni az én teljesítményem és mindezt nem kudarcként éltem meg, hanem sikerként, mivel a csúcsra érve úgy éreztem, hogy én is közelebb állok Istenhez. Nagyon elbűvölt a látvány a Zöld-tó vidékén. A tó annyira tiszta volt, hogy sugárzott belőle a dicsőség és az, hogy szépségével és csendességével dicsőíti Istent. Úgy érzem, hogy ez a tó példakép az emberiség számára.
Igazából Isten közelségét a közbenjáró imaláncok alkalmával éreztem és az ezt követő virrasztáson.

(Kádár Izabella)

Csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó volt egy éjszakába nyúló közös ima alkalmával letérdepelni az Úr elé, nagyon közel lenni Hozzá és letenni egész életemet minden vágyammal, gondolatommal, tervemmel Eléje és visszakérni ezek közül azokat, amelyek Tőle származnak és az Ő áldását kérni azokra. Különböző kérdések foglalkoztattak, amik nem engedtek teljes szabadsággal az Úrra figyelni; de aztán megértettem, hogy életem során rengeteg alkalom lesz, mikor válaszok után keresgélek, de az a legfontosabb, hogy minden döntésemben az Ő szavát keressem és megnyugodjam abban, hogy a fő döntésem már megtörtént és hogy megvan a vágy bennem, hogy a főcélt ne tévesszem szem elől.
Az eddigi alkalmakhoz képest talán most tapasztaltam a legintenzívebben hazaérkezés után, hogy mennyire nehéz helyesen tájékozódni ebben a világban. Míg a Páring a maga tisztaságával, fenségével engem is megtisztít, ha engedem, a lenti világ a maga zajával figyelmemet ezek irányába szórja és nagy önfegyelemre van szükségem, hogy ebben a forgatagban ne vesztődjem el, hanem tudatosan az egyetlen helyes irányba figyeljek. De ahogy az utóbbi három évben megfáradtan felmehettem a Páringba erőt gyűjteni, úgy a mindennapokban is élhetek a lehetőséggel és elcsendesedhetek az Atya felüdítő közelségében… ez a felismerés volt és marad egy kimeríthetetlen erőforrásom.

(Albert Csilla)


Csodálatos volt, s ezt hazajövetelem után vettem észre. Első alkalom volt számomra, hogy táborba elmentem és minden lehetőség megvolt arra, hogy a rossz idő folytatódjon akár az első héten, de nem folytatódott…
Én ott fent a magasban megtapasztaltam Isten ajándékát. Most elfogadom ezt az ajándékot, ami alatt a csodálatos időt és a csendes napokat értem. Úgy a szemem, mint a lelkem is betelt, lecsendesedett. Megtaláltam egy hiányzó részt az életemből!

(Máté Enikő)


Érdekes, nehezen felfogható, de egybe véve csodálatos volt. Úgy érzem, a gonosz próbálta lekötni szívemet haraggal, fölösleges gondolatokkal, ügyekkel. Emiatt egyfajta zártság, kötöttség élt bennem, ami nem engedett felszabadulni. Ebben a szellemben telt el a tábor első hete és a második hét eleje. A tájnak emiatt nem igazán tudtam örülni, de éreztem a Szentlélek erejét, főleg a közbenjáró imák alatt, a Zöld tónál, és a hétfői beszámolókor. Azt viszont tapasztaltam, hogy mikor le tudtam tenni mindent, és Jézusra tudtam figyelni, az utolsó szombati napon a tábor melletti patak látványa is elég volt ahhoz, hogy Istent csodálni, dicsérni tudjam…
Most úgy látom, hogy ez a tábor hitem tűzhelyére nem rövid tüzet lobbantó apró gallyakat rakott - habár én erre vágytam, de végül ezt is megkaptam a hazaérkezés utáni beszámolón-, hanem vékonyabb, vastagabb szál fákat helyezett oda, amelyek hosszú és áldásos folyamatoknak lettek kezdetei. Mindezen célok a fölösleges beszéd elkerülése illetve a rendszerezettség körül forognak.
Fura volt visszakerülni a világba, hol a sok hamis fény és zaj uralkodik. Minden estre hálát adok a Szentléleknek, hogy ilyen dolgokra is felhívta a figyelmemet, hogy segít közelebb jutni Jézushoz, és hogy erősebb a gonosznál, hogy ily nagy csodákra képes. Áldott legyen az Úr minden tettéért, jóságáért, szeretetéért! Ámen.

(Máthé Antal Koppány)


Mt. 9,9: „Jézus továbbment onnan és meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Megszólította:
- Kövess engem! - Az fölkelt és követte őt."
… követte kérdések, feltételek nélkül, hátrahagyva mindenét- saját magát: „a bűnös vámost”! Nem törődött a részletekkel: hová mennek, mi lesz vele? – bízott és hitt. Ráhagyatkozott.
Beengedte Jézus hívását a szívébe és cselekedett: egyszerűen, túlmagyarázás és okoskodás nélkül!
Ez talált visszhangra bennem is ebben a néhány szóban. Én is egyfajta „Máténak” érzem magam, aki csak ül, elfoglalva a maga dolgaival…
Újra és újra szükséges számomra is a megújulás, ami Mátéban történt Jézus hívására: ami erőt adott neki ahhoz, hogy felálljon és kövesse őt.
Ezt hozta felszínre bennem, a Páring fenyősuttogós csendjében Jézus. A hegy levetkőztetett minden gyengeséget, kicsinyességet, „divatosságot”, amik fontos dolgaim, esetleges bűneim közé tartoznak és elhessegetik a hívásra a figyelést: „- Kövess engem!”
Mindannyiunknak megadatott a kegyelem, csak a nyitottság hiányzik még, a Szentlélekre való kellő érzékenység!
Jézusom! Hálás vagyok, hogy rámutattál, mi tart engem távol abban, hogy lelki mélységeim is átadjam neked! Kérlek, újítsd meg bennem is a vámost, erősítsd meg akaratomat, hogy minden gyengeségemből fel tudjak állni a Te hívó szavadra!
Ámen.

(Fehér Erzsébet)


Két idézet kívánkozik ki belőlem. Az első azokra a tájakra utal, amelyeket megcsodálhattam: „Beviszel minket az ígéret földjére…”, a második azokról tanúskodik, amelyek bennem lezajlottak: „Új élet vár rád, úgy hív és vonz. Vele ébrednél s tőle el nem szakadnál”.
„Beviszel”. Tehát ki kellet vonulnom a „világból”, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, ami bevallom, nehezen indult, és le kellett telepednem egy új világba (környezetbe), nemcsak fizikai megérkezésben, hanem lelkiekben is. Ez utóbbi lett a tábor gyümölcse.
Többször túráztunk. Engem leginkább a Kegyelmek Tavának látványa ragadott meg, amikor a kissé felhős égbolt visszatükröződött a víz színén. A tó hátánál hatalmas sziklafal meredett az égnek. Valóban a sziklák kitakarnak. Este eltöprengtem, vajon milyen szikladarab vagyok, amelyik be van nőve mohával, amelyen élet van, vagy amelyik kopár, az odalátogatók útját nehezíti. A válasz nem volt olyan jó, mint azelőtt gondoltam volna. A Páringban ha látsz és nemcsak nézel minden valamit üzen neked, felismerést rejteget, vagy egyszerűen Isten szeretetéről tanúskodik. Túráinknak az volt a célja, hogy a természetben megleljük Istent; s így valóban tökéletesebbet annál, amit ott láttam, nem igen tudok elképzelni.
A lelkigyakorlat bűnbánati résszel kezdődött. Úgy hiszem sikerült felindítanom a tökéletes bánatot, s a szentgyónásban letehettem mindent, ami terhelt. Először tépelődtem is egy kicsit, hogy Isten számtalan teremtményei közül pont mi, emberek, Előtte legkedvesebbek szállunk szembe Vele, mi nem vagyunk engedelmesek és mi bántjuk meg őt. De a bűnbocsánat kegyelme feloldozott irántam való haragomtól, tépelődésemtől is.
A következő nap szabadságunkat elemezgettük. Rájöttem, hogy nem függetleníthetem magam eléggé, s úgy az elvárások, mint a rossz szokások néha megbilincselnem lelki életemben. Szabadító Jézusom fel is oldozott néhány megfelelni akarástól, s úgy érzem hitem is függetlenebb lett az emberektől.
Nagy nyomot hagyott a lelkemben a közbenjárásos imalánc, amikor végre ki mertem mondani mindazt, amit bennem élt, könyörgésem, hálám, vágyam. Ritkán tapasztaltam olyat, hogy értem hangosan imádkozzanak, de annál nagyobb kegyelem, ajándék, kegyelem volt számomra. Úgy, ahogyan közösségünk egyik tagja megjegyezte, ennél az imaláncnál annyira kézzelfogható volt a Szentlélek jelenléte, hogy mindenki teljesen, őszintén ki tudta mondani, amit érzett, és szintén tudott imádkozni embertársáért. Oly lélekfelemelő érzés volt Mennyei Atyánknak szeretetében és közelségében együtt.
(…) Már nem jártak kérdések a fejemben csak Istent csodáltam. Kértem Istent, hogyha egy szót is, de szóljon hozzám. Közben megfeledkeztem a két idézetről, amelyet el kellett olvasnunk a Bibliából, ezért csak a sátorban olvashattam el Isten válaszát:
”Kövess engem! – szólította meg. Az fölkelt és követte”
„…aki igaz, legyen még igazabb, és aki szent, legyen még szentebb!”
(Jel. 22,11)

(Suhányi Katalin)


„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és világosságok Atyától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.”
(Jak.1,17)

Úgy gondoltam írok neked egy levelet. Ezúttal köszöntelek: Isten hozott írásom világába! Elmesélem egyik tapasztalatomat. 2003.augusztus 5.-én volt de ez lényegtelen. Annyi ajándékot és apró örömet egyszerre még nem kaptam Tőle mint azon a napon. Ezért él bennem oly erősen, s világit kis lámpásként a lelkemben. Mi, gyengébbek és erősebbek, Istenre hagyatkozva elindultunk a „nagy túrára”. Amiket elmondok most mind egy napon történtek velem , s most visszagondolva, szinte hihetetlen, hogy mindez lehetséges volt. Pillanatok öröme fog visszhangzani lapomon, de kérlek, hogy mindezt nézd el nekem.
Legmélyebbre azt hiszem a reggeli fények jutottak el. Csodálatos volt átérezni a Természet ébredését, azt hogy a maga módján minden mennyire tudja dicsőíteni az Urat. A Négy Medve Pusztáján éreztem ezt meg a legjobban, amikor körbevettek a lovak, s befogadtak. Emberként az élő környezet befogadott. A törpefenyves meghajolt előttünk, az égen egy gyönyörű felhőfoszlány képződött, s a fények átjárták szívemet-lelkemet. Akkor én is olyan üde voltam, mint a pici virágok, s meghódoltam Őelőtte. Beszívtam a látványt, ittam a tiszta vizű forrásból, amit Krisztus nyitott meg nekem. Azt hiszem, ha annyit kaptam volna felejthetetlenül bevésődött volna az is.
De a jó adomány és tökéletes ajándék egymásra tetéződött, s egy végetérhetetlen lánc apró szemeivé fűződött össze. Én pedig nyitott és szomjas lélekkel, sóvárogva írtam be a sok gyönyörűséget. Szebbnél-szebb növények léptek ellőmbe, s közös erővel mind jobban s erősebben kitárták belső kapuimat. A szél a hegyen egy olyan élményként maradt bennem, hogy azt egy kívülálló átérezni nem tudja. Mindenesetre végig Isten hatalmát és erejét sugallta nekem, s szinte súgta is a fülembe. A picike, száraz virágok, amiket szerencsésen hazajuttattam éppen arra vártak, hogy általuk megmutassak valamit abból a világból a testvéremnek is. Azt hiszem, hogy a látvány oly nagy és oly tökéletes, hogy talán ezért utólag is jobban örültem a Zöld-tavat elhagyva a kis elágazásoknak mint a hatalmas bérceknek. De hadd írjak erről bővebben. A tó gyönyörűségei s egyáltalán a nap gyönyörűségei után már annyira feltöltődtem, hogy igazán semmit sem vártam. S az öröm, ami még utána töltött el, ugyancsak felejthetetlen. Ahogy elmondták mások egy olyan „parkot” ember keze nem tud alkotni. Egy-egy fenyőcsoport elszórva, fűcsomók között is vízsövények. S ezek is milyenek. Külön mikrovilág. A vizek tiszta tükre adta élénkzöld moszatok, algák sokasága. Szemem-szám tátva maradt, amikor ezt megláttam de úgy igazán, szinte fájt, hogy ott kell hagyni, s ki tudja, hogy láthatok e még olyant.
A szélről írtam, hogy micsoda erőről tanúskodott, de a hatalmas kőrengetegeket hozzá sem lehet hasonlítani. A méltóság, dicsőség csak úgy áradt mindenből. A zergék is Őt dicsőítették, a nap is, a tiszta idő is, természetesen, úgy mint az élő, környezet páringi része, alkotóeleme.
Éppen ezért tisztán s Téged dicsőítve, hálát adok Neked, Uram azért a napért, s egyáltalán az összesért, melyet a Te tenyeredben tölthettem. Dicsőség Neked, Szentháromság!
Téged pedig Testvér, akihez szólok az Isten Áldjon meg, s Jézus legyen Teveled mindörökre! Ámen

(Albert Ágnes)